Csoma Zsuzsanna Éva Család- és Rendszerállítása Debrecenben

*******EGYÉNI ÉS CSOPORTOS CSALÁDÁLLÍTÁS, RENDSZERÁLLÍTÁS ******* ÖNISMERETI TANÁCSADÁS, SZEMÉLYISÉGFEJLESZTÉS, PROJEKTÍV TERÁPIÁS ÜLÉSEK, SZOMATODRÁMA

A félelem megszűnése a létezés kezdete

 

„A semmi ágán ül szívem,

kis teste hangtalan vacog,

köréje gyűlnek szelíden

s nézik, nézik a csillagok.” /József Attila/

 

„Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan,

nem láthatja meg az Isten országát.” /János evangéliuma 3,3/

 

„Mert nem a félelemnek a lelkét adta nekünk az Isten, hanem

az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

/Pál 2. levele Timóteushoz 1,7/

 

Mióta az ember kiesett az isteni harmóniából ezerféle szorongás, félelem tartja fogságban. Az ember az élet minden területéről fenyegetettnek érzi magát, emiatt fél, szorong. Szép magyar nyelvünk sokféleképpen ki tudja fejezni, árnyalni tudja ezeket az érzelmeket: elfogódik, aggodalmaskodik, megijed, megrémül, retteg.

Szinte felsorolhatatlan mennyi mindentől félünk. Olyan hatalmaktól, amik felettünk állnak, a kiszámíthatatlan dolgoktól, az ismeretlentől, attól, hogy elfogadnak-e mások, esetleges értéktelenné válásunktól, teljesítményünk tökéletlenségétől, gyengeségeinktől, saját árnyékunktól. Sokan és sokféleképpen fogalmazták már meg ezeket az érzéseket az irodalmárok közül is:

 

„Félnek kockáztatni, félnek veszíteni, de félnek nyerni is, mert félnek az irigységtől, félnek szeretni, mert félnek az elutasítástól (…), hogy megöregszenek, hogy meghalnak, félnek, hogy csak a gyengeségeik miatt veszik észre őket, és nem figyelnek föl az értékeikre, vagy hogy egyáltalán nem veszi észre őket senki, sem a gyengeségeik, sem az értékük miatt. Félelem, félelem és félelem. Az élet a félelem birodalma.” /Paolo Coelho/

 

„Félek, hogy a takaró szegélyéből kicsüngő pamutszál esetleg kemény és hegyes, mint egy acéltű, félek, hogy hálóingem apró gombja hatalmas és nehéz, fejemnél nagyobb, félek, hogy ez a kenyérmorzsa, mire ágyamról lehull, üveggé válik, és szilánkokban leér a földre, engem pedig nyomaszt az aggodalom, hogy ezzel tulajdonképpen minden összetörött, minden, örökre, félek, hogy egy levél letépett széle valami tiltott dolog, amit nem láthat senki s leírhatatlan értéke miatt sehol a szobában nem tudom kellő biztonságba helyezni, félek, mert ha elaludnék esetleg lenyelném a kályha előtt heverő széndarabot, félek, hogy egy számjegy kezd nőni az agyamban s addig nő, míg nem lesz bennem elég helye már, félek, hogy grániton fekszem, szürke grániton ágy helyett, félek, hogy talán kiáltozom majd, mire összecsődülnének a szobám előtt, és feltépik az ajtót, és ráz a félelem, hogy akkor elárulnám magam és elmondanám mindazt, amitől félek, de a félelem attól is, hogy egy szót se tudnék szólni, hisz mindez kimondhatatlan- és minden más félelem… igen, a félelmek.” /Reiner Maria Rilke/

 

Az ember határok között él, felismeri korlátait, mégis kettősség jellemzi életét. Öröm és élvezet, beteljesedés és alkotó erő, ugyanakkor a jövővel kapcsolatos aggodalmak, veszteségtől és elmúlástól való félelem mind-mind jelen vannak mindennapjaiban. Az a vágy él a szívében, hogy részese lehessen annak, ami túlmutat rajta, ugyanakkor az a félelem, hogy elveszettként él az önmagán túlmutató dolgok tekintetében. Félelmek nélkül nincs élet. Annyira az élethez tartózó érzés ez Ady szerint is, hogy A félelem elhagyott című versében magát a létezést kérdőjelezi meg a félelem hiánya miatt:

„Most már rosszabb vagyok, veszendőbb,

Mint elcipelt halott.

Jaj, jaj, nem érzem, hogy élek már,

Mert a félelem elhagyott.”

 

Először is tegyünk különbséget a szorongás és a félelem között, hiszen ezek hasonló jelentésű fogalmak és hasonló érzésvilágot fejezünk ki velük. A szorongás bizonytalan, tárgynélküli, gondolkodásunkat szétziláló, emlékezetünket bénító állapot. A félelem gyakoribb jelenség és köznapibb helyzetekben lép fel, mely a veszély ismeretét feltételezi. Amíg a pszichikum a szorongással áll szemben a fenyegetést, mint belső meghatározhatatlant, legyőzhetetlent fogja fel. A szorongás oka közvetett és távoli. A klinikus felfogás szerint a félelem oka viszont mindig a külvilágban keresendő. Amikor meghatározott tárgy hordozza a fenyegetést, a veszély külsővé válik és bizonyos körülmények között kordában tartható. A félelemnek tehát van tárgya, a szorongásnak nincs.

Mit is értünk tehát félelem alatt? „A félelem egy érzelmi reakció, válasz a fenyegetésekre és a veszélyekre. A félelem egy alapérzés, amely az evolúciós folyamat alatt alakul ki az élőlényeknél. Félelem esetén előrevetítődik a fájdalom vagy más negatív érzés, amelyet a vészhelyzet jelez.” /Wikipédia/

Minden félelem egy ősfélelemre vezethető vissza: az ember testet ölt a világban és elveszíti az addigi teljességét. Ennek hiánya generál félelmet. Egyéni félelmeink gyökere egészen kora gyermekkorból, esetleg magzati korból származik. Tudott-e anyánk, vagy valaki, aki közel állt hozzánk, fogantatásunk és születésünk után, életünk első hónapjaiban, éveiben, úgy hordozni, gondozni bennünket, hogy megtanulhassuk azt, hogy ez a világ, ahová érkeztünk barátságos hely. Ha igen, talán kevesebb félelem és szorongás gyötri mindennapjainkat. Gyermekkorban főképpen nem különíthetjük el a szorongás és a félelem fogalmát és érzéseit, hiszen a gyermek szemléletében az objektív és a szubjektív gyakran összeolvad.

 

Gyermekkorom fontos eleme a nagyanyámmal való szoros kapcsolat. Úgy ittam az élettörténetét, mint az anyatejet. Tanított az életre, oldotta gyermeki szorongásaimat, félelmeimet minden szava, jelenléte, odaadása és teljes személyiségével való felém fordulása. Csónakkal keltek át egyszer a zajló Szamoson. Több asszony volt együtt ezen az úton. Ám a csónakos a folyó közepén járva elvesztette egyik evezőjét és így uralmát is a csónak felett. Abban a pillanatban a halál rémülete uralkodott el az asszonyokon éppen úgy, mint a csónakoson. A félelem ragályos, de épp úgy a nyugalom is. Nagyanyám a legnagyobb lelki nyugalommal ült a csónak végében. A teljes ráhagyatkozás és az elengedés nyugalma sugárzott szeméből, amelyből lehetett erőt meríteni és merítettek is a rémült emberek. Megmenekültek. Soha nem volt erre önmagának sem magyarázata. „Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat.” /Filippi levél 4,7/

 

A gondolat teremt. Bármit. Teremthet nyugalmat vagy például félelmet. „Saját magadat egyetlen gondolatodtól sem kímélheted meg.”- mondja Balogh Béla. A félelemből való gyógyulás egyik gyógyszere pedig éppen a gondolat lehet. A félelemből való gyógyulás egyfajta belső utazás, ami egy olyan egyéni út, mint a halál, de amit egyáltalán nem érdemes az életben megspórolni, mert ez éppen az új ismeretek, tapasztalatok megszerzésének az útja lehet. A fejlődés útja.

Félelem nélkül nincs fejlődés, mozdulás sem. A félelemre, rettegésre kétféle reakciója lehet az embernek: dermedhet mozdulatlanságba, megbénulhat lelkileg vagy akár testi szinten is vagy épp ellenkezője történik. Elindul egy fejlődési folyamat: az ember határait átlépi, kilép elefántcsonttornyából, rácsodálkozik a nála többre, az emberfelettire, a misztikusra, az isteni valóságra. A félelem így juthat el a tiszteletig, majd pedig az alázatig.

 

Egyszer egy tudós ember felkereste Jézust. Jézus azt mondta neki: „Ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” A tudós nem értette és egy számára fontos kérdést tett fel: „Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?” Bizony sokszor arra gondolunk, jó lenne visszatérni az anyaméh védelmet nyújtó világába, jó lenne mindent újra kezdeni, talán akkor jobban csinálnánk mindent, talán akkor sikerülne, rendezettebb, harmonikusabb lehetne az életünk, de ez lehetetlen.

Jézus ezt válaszolta a tudósnak: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.” Ha valaki nem tisztítja át az érzelmeit, ha nem néz őszintén szembe önmagával, ha nincs meg benne a bátorság ahhoz, hogy találkozzon a lelkében lakó önvalójával, saját árnyékával kapcsolatba lépjen, akkor soha nem jut el egy itt a földi életben elérhető és megtalálható harmonikus életre.

 

„Az árnyék szükséges az élethez, ha nem az élet maga.”- mondja G van der Leeuw. A pozitív önfejlődés kapuja az önmagunkkal való találkozás. Ez viszont nehéz, sokszor nem kívánatos és félelmetes lehet. Már Platon és Cicero is beszél a saját árnyékunktól való félelemről. Azóta is félünk meglátni és félünk megláttatni árnyékszemélyiségünket. Ehhez a fejlődéshez pedig döntő a bátorság. Ha elég bátor vagyok hozzá és kimondom, már oldódik, ha ránézek, megszűnik fenyegetőnek lenni.

Első kérdés, hogy akarjuk-e a változást, az újjászületést, az Isten országának békés harmóniáját életünkbe vagy épp jó nekünk a langyos dagonya és ugyancsak félünk megváltozni. Mert néha bizony magunkra maradunk megrettent lelkünkkel, szörnyű álmainkkal, éjszakai látomásainkkal, ahol újra csak árnyékunk kísért bennünket. Gyakran érezzük, hogy mennyire gyámoltalanok vagyunk, mennyire képtelenek vagyunk a segítség, a bátorítás elfogadására, a változásra.

A második pedig az, hogy merítünk-e kellő bátorságot, ami elengedhetetlen ezekhez a lépésekhez. Ha nem vagyunk hajlandóak és elég bátrak fejlődni, azaz életünk problémáira egy magasabb szintről rátekinteni, akkor egész múltunkat, mint félelmekkel teli zsákot fogjuk magunkkal cipelni egészen halálunkig. „A legfélelmetesebb élmények akkor vesztik el félelmetes voltukat, - mondja Gyökössy Endre - ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket.” Döntő tehát az akarat és a bátorság.

 

Sokféle útja lehet ennek a találkozásnak. Van aki a meditációt választja, van aki az analízist, van aki az imádságot. Mindezek az utak megfelelőek és főképpen azért hasznosak, hogy megóvjanak attól, hogy másokra vetítsük ki saját árnyékunkat, saját félelmeinket. Gyakran fura, rejtett utakon szembesül az ember a saját árnyékával. Érdekes vagy fájdalmas tapasztalások árán tanulja meg, hogy több az élet. Több az élet, mint félelmek, szorongások és ebből adódó bénultan, cselekvés nélkül eltöltött életidő. Akkor kezdődik az élet, amikor az ember felkel a félelmeivel való ölelkezésből és elindul az Élet felé.

Amikor kimond egy fontos mondatot, amikor felemeli a telefont, amikor bekopogtat és belép, amikor felveszi a tollat és írni kezd…

 

Egy kétezer éves példán keresztül szeretném megmutatni ezt. Élt egyszer az apjával és a testvérével egy fiú, akinek mindene megvolt, mégis valami másra vágyott, az élet lüktetésére, élményekre, tapasztalatokra, melyet a saját bőrén érezhet meg. Egyszer aztán elszánta magát arra, hogy megtegyen egy talán nem is bátor, hanem vakmerő lépést. Kimondta hangosan, amit már régóta forgatott magában. Megmutatta a sötét oldalát, a benne rejlő gyilkost. „Apám, add ki a rám eső részt a vagyonodból!” Ez akkor azt jelentette: „Bárcsak már meghaltál volna!” Ennek a felvállalása nélkül nem léphetett volna ez a fiú a változás rögös, de szép és igaz útjára. De lépésre szánta el magát és abszolút elválasztó vonalat húzva elindult, hogy megismerje a nagyvilágot, és ami nehezebb, de fontosabb út, hogy megismerje önmagát. Otthagyta a biztonságos családi otthont, a rokonokat, ismerősöket, a megszokott napi ritmust és belevetette magát a nagybetűs életbe. Ital, barátok, nők, kártya és minden, ami belefér.

Azt hitte maga mögött hagyta a régi félelmeket is, de ahogy a vagyon szépen kopott, ezzel együtt koptak el mellőle a számító barátok is. Lecsúszott és számkivetett lett. Nem tartozott sehová és senkihez sem. A kor legmegvetettebb munkájára tudott csak elszegődni, hogy fenntartsa magát. Disznópásztor lett. Ezek után aztán végképp nem kereste senki sem a vele való kapcsolatot. Éhezett. Már-már a disznók moslékját is szívesen megette volna… Még mindig tele volt félelmekkel és szorongással. És itt vége is lehetett volna lényegében az életének.

Ez bizony felért egy analízissel, egy önismereti tréninggel abban a korban. Ahogy csúszott egyre lejjebb, annál inkább hatolt bele önmagába, annál inkább meglátta, megismerte az emberi érzéseket, egyre jobban önvalóját, egyre inkább megvilágosodott előtte az élet értelme és célja. Valóban önálló lett. A szó más értelmében ugyan, mint ahogyan azt elképzelte, de a saját lábára állt. Megtanulta, hogy a cél nemes volt ugyan, de a mód, ahogyan önállóságra törekedett hamis. Mert az ember egzisztenciájának gyökereitől elvágva hontalanná, gyökértelenné, az élet változásaitól ide-oda űzötté, tartás nélkülivé válik. Nem csoda, hanem a dolgok természetszerű következménye, hogy emberalatti szinten köt ki, a disznóknál. Hiába keresett volna segítséget másoknál, tehát kívülről, el kellet jönnie egy döntő pontnak az életébe: Behatolt önmaga belsejébe és ezt mondta: „Fölkelek és apámhoz megyek.”

„És nem egy zátonyra futott regresszíven infantilis ember tér vissza valamiféle önállótlan gyermekkori helyzetbe. Ugyanis az, amit „önmagába hatolásakor” lát és megél, az valami egészen más, életében először kerül kapcsolatba a „belső vezetéssel”, ennek a szimbólumává válik az apai ház, egyenesen, mint az önállóság belső lehetőségének a szimbóluma. Ő már nem ugyanaz, mint aki elment hazulról. Volt bátorsága ahhoz, hogy találkozzék önmagával, hogy olyannak lássa önmagát, amilyen a valóságban, amint ezt világosan ki is mondja apjának.” /Hanna Wolf/ „Atyám vétkeztem az ég ellen és te ellened, nem vagyok méltó rá, hogy fiadnak nevezz.”

Ennek a fiúnak ahhoz, hogy bármely lépését megtegye, bátorságra volt szüksége. Ha a félelem uralja, akkor sem az első lépést, hogy eljöjjön otthonról, sem a második lépést, hogy hazatérjen, nem meri megtenni. Ha nem vesz bátorságot arra, hogy lépjen, akár rosszul is, de tegyen valamit, akkor marad otthon és marad minden a régiben. Ő maga is. Nincs változás, nincs fejlődés, hogy azzá válhasson, váljon, amivé válhat és válnia kell a benne rejlő lehetőségek szerint. Mert az ember megbetegszik, ha nem az, aminek lennie kellene. Akár neurotikusan, akár fizikálisan.

Talán rövidebb és könnyebb úton eljutott volna ez a fiú önvalója kapujához és azon keresztül önmagához, ha lett volna a történetben egy anya. Ha lett volna anyja, aki kora gyermekségében szorosan magához vonja, táplálja mind testét, mind lelkét, melybe mélyen beépül a bizalom, akkor másképp alakul a sorsa. Mert „akinek nincs anyja, annak nincs munkája, akinek nincs anyja, annak nincs pénze, akinek van anyja, van munkája, elég pénze és természetesen van partnere. Hol kezdődik a boldogság? Az anyánál. Ilyen könnyű az élet. … A sikeres élet az édesanyánál kezdődik.” /Bert Hellinger/

Az ilyen ember tisztelettel fordul a gyökerei, az ősei, a szülei, a hagyománya felé. Nincs tele az élete félelmekkel, mert biztos alapokon áll. Az ilyen ember szívében könnyebben születik meg az alázat.

 

„Hogyan születhetik az ember újjá, ha vén?” Minden születés traumával, fájdalommal jár. Minden születés olyan, mint egy kis halál. Valami végérvényesen befejeződik és kezdődik valami teljesen új, valami egészen más, valami, ami addig teljesen elképzelhetetlen volt. Ebben az értelemben tényleg nincs az életben visszaút. Ilyen, nem a szó eredeti értelmében, az ember életében többször is előfordulhat. „Eljöhet” az Isten országa. A fenyegetettség és félelem nélküli új világra meg lehet születni. Ahol kozmosz, azaz rend és békesség van, ahol isteni harmónia van a lélekben, mint a teremtés hajnalán.

 

 

Gondolkodtató:

·         Az ikrek beszélgetése a világról

·         József Attila: Gyémánt

 

Az ikrek beszélgetése a világról

 

Úgy történt, hogy ikrek fogantak az anyaméhben. Ahogyan növekedtek, úgy növekedett hálás örömük is. „Hát nem nagyszerű, nem csodálatos, hogy élünk!?” – szólalt meg az egyik. Így kezdték világukat felfedezni. Amikor pedig felfedezték azt a bizonyos zsinórt, amely anyjukhoz kötötte és táplálta őket, lelkendező örömben törtek ki: „Milyen végtelen az anyánk szeretete, hogy saját életét osztja meg velünk!”

Így teltek a napok, a hetek, a hónapok. Aztán egyszer csak észrevették, hogy nagy változások történnek. „Mit jelentsenek ezek a változások?” – kérdezte egyikük. „Ez azt jelenti –felelete a másik- hogy hamarosan elhagyjuk majd ezt a csodálatos világot…” „De én egyáltalán nem akarom elhagyni ezt a világot! –csattant fel a másik- én örökre itt szeretnék maradni!” „Nincs más választásunk, mennünk kell.” –felelte a testvére és még kissé bizonytalanul hozzátette: „Talán mégis van élet a születés után…”

„Ugyan már, hogyan lehetne?!” –ellenkezett a testvére. „El fogjuk veszteni az éltető zsinórt, és anélkül meg hogyan lehetne életben maradni? Meg aztán mások is voltak előttünk itt, ebben a méhben, azoknak is el kellett menniük, de egyikük sem tért vissza sohasem. Így hát egyikük sem mondhatta meg, hogy valóban lenne élet ott kint is… Hamarosan közeledik a vég, hidd el!”

Aztán egyre lehangoltabb lett és végül kifakadt: „Ha a fogamzás a születéssel kezdődik, mi értelme van egyáltalán ennek a méhen belüli életnek? Teljesen értelmetlen az egész, sőt még az is lehet, hogy az a bizonyos anya nem is létezik.”

„De hát léteznie kell, - ellenkezett a másik- hogyan kerülhettünk volna különben ide és maradhattunk volna életben eddig?”

„Láttad te valaha is ezt az úgynevezett anyát? Esetleg csak a képzeletünk szülte. Mi találtuk ki, hogy jobban elviseljük ezt az életet itt…” Így teltek utolsó napjaik az anyaméhben. Kétségek, kérdések, félelmek gyötörték őket. Aztán elérkezett a születés ideje.

Amikor az ikrek elhagyták eddigi világukat, szemük kinyílott, rácsodálkoztak az új világukra… és amit ott láttak, az minden képzeletüket messze felülmúlta…

 

 

József Attila: Gyémánt

 

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,

De zsebünkben kavicsok vannak.

Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,

Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.

Most könyörgések szomjazzák erőnket

És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,

Szívünkben a csillag megfagyott.

 

Igen. Igen.

Elsüllyedtek a haditengerészek:

Szelíd révészek csónakáznak Isten felé.

Még a nagyon öregek is

Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára

S türelmet prédikálnak messze,

A múlandóság halainak.

Igen. Igen.

Ne higgyük el hát barátaim,

Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!

Mindent meg kell simogatni,

A hiénákat, a békákat is.

 

Gyémánthegyen állunk,

Szigorú hó, takard el bűneinket,

Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!

Te határtalan kristály!

 

Weblap látogatottság számláló:

Mai: 42
Tegnapi: 84
Heti: 159
Havi: 1 022
Össz.: 189 654
Oldal: A félelemről
Csoma Zsuzsanna Éva Család- és Rendszerállítása Debrecenben - © 2008 - 2018 - csaladesrendszerallitas.hupont.hu